Mivel a gyerekek feje felett megy a harc és osztozkodunk rajtuk, szeretném felhívni a figyelmeteket néhány dologra:
42 éves vagyok. Anya, szintén elvált. 4 éve váltam el. Lányunk a nyáron lesz 9 éves.
A gyerek felügyeleti joga az enyém, de kizárólag racionális okokból, mivel a volt férjem sokat van úton és külföldön, így semmiféle ügyet nem tudnék elintézni, ami a gyereket érinti.
A láthatás korlátlan. Én kértem így leírni a bírósági ítéletben.
Amikor apa itthon van, - természetesen az iskola figyelembevételével- akkor találkozik a gyerekkel, amikor akar. Oda mennek, ahova akarnak.
Nyári szünetben 2 hétig volt apával külföldön. Az őszi szünet szintén apával külföldön. Idén nyár úgy fest, 3 hét is lehet. Ahogy meg tudják oldani.
Legalább annyira örültem, mint a gyerek, az utazásnak. Megcsináltattam az útlevelét, kötöttem külön balesetbiztosítást, saját megnyugtatásra, írtam egy „elengedő” nyilatkozatot is, nehogy probléma legyen.
A lányom minden hét végén ott alszik egyet az apai nagyszülőknél.
Minden iskolai és egyéb eseményről tudnak.
Minden iskolai fotózáskor rendelek plusz képeket apának, mamáknak is.
Minden születés- és névnapra figyelmeztetem a gyereket, készítsen valami alkotást ajándékba.
Senki nem kért erre, nem is volt ebből semmi probléma vagy vita.
Teljesen természetesnek tartottam. Mert a gyerek nem a tulajdonom, nem is a sérelmeim eszköze.
Mert nem a gyerek vált el az apjától, hanem én.
Annál jobban szeretem a gyerekemet, minthogy még nagyobb sérüléseket okozzak neki.
Éppen elég egy gyereknek az a törés, amikor az egyik szülő már nem a mindennapjai része.
Még ha nincs vita is megviseli őket.
Azok az anyukák, akik bosszúból akadályozzák az apával való kapcsolattartást, belegondoltak abba, hogy kinek is ártanak valójában?
A saját gyereküknek.
Bele tudják képzelni magukat a gyerek helyébe? Mekkora szomorúság lehet az, ha a szeretett szülővel nem találkozhat?
Milyen érzés lehet nekik, amikor látják, osztálytársaikért hol az anyuka, hol az apuka megy, értük meg csak anya?
Azok az anyukák, akik ezt teszik, el tudják képzelni, milyen érzés lehet, ha ők nem láthatnák a gyereküket, csak 2 hetente pár órára, vagy 1-2 napra?
Túl tudnák élni?
Egy gyereknek szüksége van a szüleire. Ha nem együtt élnek is. Szereti őket.
Nem fogunk tudni apai példát mutatni nekik.
Milyen felnőtt lesz így belőlük?
Milyen felnőttet csinálunk belőlük, ha utálatra neveljük az apa iránt, vagy bárki iránt?
Gondolkozik ezen valaki?
Kedves láthatást akadályozó anyukák!
Nagyon gondolkozzatok el, mit műveltek a gyerekeitekkel!
Mert a ti hibátok , ha sérül a lelkük. Ha nem fog tudni normális kapcsolatot létesíteni.
Ha a viselkedésében előkelő helyet fog elfoglalni a gyűlölet és az önzőség.
Ráadásul megeshet, hogy ha megnő a gyerek, a saját fegyveretek fordul ellenetek. Titeket fog megutálni, mert megfosztottátok az apjától. Mert nem biztos, hogy nem lesz kíváncsi rá. Nem biztos, hogy nem fogja megkérdezni tőle, miért nem kereste.
Ebben az esetben mit fogtok neki mondani? Mit fogtok mondani, ha rájön, mégsem szörnyeteg az apja, sőt, kimondottan jó ember és mert ti megfosztottátok tőle, rátok sem fogja nyitni az ajtót haragjában?
Ezek fényében gondolkozzatok el, mit tesztek!
Ne tegyétek tönkre a gyerekeiteket, épp elég trauma nekik, ha az egyik szülő kikerül a mindennapokból!
Néhányan –egyre többen- úgy határoztunk, betemetjük az árkokat a férfi-nő között. A cél egymás megismerése és a férfi-női gondolkodás megértése. Hisz nem vagyunk egymás ellenségei, együtt többre megyünk, mint hadakozva.
Ha egyetértetek velünk, csatlakozzatok a csoportunkhoz!
