Nőkovács

Vajon a férfiakat szidalmazó hölgyek közül vajon hánynak jut eszébe az, hogy ezen férfiak jelentős részét nő nevelte fel, egyedülálló/elvált nő, férfiminta nélkül?

Változatlanul évek óta tolják ezt a mantrát... :)

Az elém kerülő cikkek közül szinte minden második az erős nőről, vagy bonyolult nőről szól.
A cikkeket nem szeretném elemezni, az ide vezető – akár történelmi- okokat sem, kisregényt lehetne erről írni.
Nem túl sűrűn olvasom ezeket a cikkeket, a lényege mindegyiknek ugyanaz.
Mi mindent meg tudunk oldani, helyt tudunk állni.
Így a kérdés mindig felmerül bennem: hol marad a férfi helye? Hova fér be ő, ha mi mindenre képesek vagyunk?

Régen írtam, régen is léptem be ide, ránézve a statisztikákra, megható, hogy még mindig vannak olvasók folyamatosan. :-)

A téma nem lett kevésbé fontos, de bevallom, belefáradtam az erőszakos nőkkel folytatott beszélgetésekbe.

Talán- remélem- ez nem végleges.

Megnézve az értesítéseket, úgy tűnik, a hölgyek nem tudnak leszokni arról a téveszméről, hogy férfi vagyok. :-) 

Egyértelmű nyomot hagytam magam után, arról, ki írja ezt a blogot.

Csak azért, mert nem vagyok, azaz próbálok nem elfogult lenni a nőkkel, észreveszem, szóvá teszem a lehetetlen, erőszakos megnyilvánulásokat és viselkedéseket, nem váltottam nemet.

Nem gondolom, hogy az visz előre, ha helytelen gyakorlatra bólogatunk, az már inkább előre vihet, ha a - nem sértő, nem trágár- kritikákon elgondolkodunk.

Ebből kellene kiindulni.

A támogatásokat köszönöm. :-)

Volt már arról szó, hogy itt, ezen a blogon előfordulnak "normális" gondolkodású nők. Egyik olvasó jegyezte meg.

Én optimista vagyok, hogy egyre többen fogjuk hallatni a hangunkat.

Az imént hozta egyik férfi admin társam ezt a cikket a békés csoportunkba.

Hogy milyen táblát raknék ki a nyakamba?

Talán ilyesmit:

"Engem ne akarjanak megmenteni a feministák!Nincs mitől.

Nem ellenségnek, hanem szövetségesnek tartom a férfiakat.

Az együttműködésben hiszek, nem bármelyik nem üldözésében."

Nagyon örülök ennek a cikknek és ennek a mozgalomnak. :-)

Táblás-cikk

Rendszeresen bírálnak azért, mert nem kritizálom a férfiakat, feltételezik rólam az elfogultságot, hogy a férfiakat szenteknek tartom, felértékelem, magunkat nőket pedig alul.

Rendszeresen elmondom, miért nem teszem.

A mai férfi - női értékrendekben/ viselkedésmintákban komoly problémák vannak. Nők irkálnak arról, milyennek kellene lenniük a férfiaknak, ennek ellenkezőjét viszont nemigen látom. 

Abban a társadalomban -de ez nem is igazán társadalom, hanem annál jóval szélesebb , nyugodtan nevezhetjük globális szintnek- ahol semmi más nem történik,csak a nemek egymásnak feszülése,  másikra mutogatás, nem lépünk előre, ha ezt a tendenciát folytatjuk.

A férfiak bizalmatlanná váltak, nem is jogalap nélkül.Semmit nem segít a helyzeten, ha folytatódik a bírálat, szemrehányás, degradáló megállapítások írása. Nőktől.

Ami viszont segíthet, az az, ha a férfiak közül kerülnek ki példaképek, iránymutatók.

(Női oldalról szintén ezt tartom hasznosnak, hisz bőven van söprögetni való a saját portánk előtt és addig , amíg azt nem takarítjuk ki, ne hőzöngjünk a szomszéd porta gazossága miatt!Van dolgunk magunkkal, nem is kevés, foglalkozzunk azzal! )

A Férfiak Klubja-t én ilyen iránymutatónak tartom.

Az oldalukon találtam ezt a cikket, melyet férfi írt.

Nagyon jó írás , a véleményem ugyanez. :-)

Férfiak

Visszatérő témám, mivel sajnos folyamatosan ebbe az elvárásba botlom. :-)

Úgy érzem, nem lehet eleget beszélni erről.  Arról, hogy nem elvárunk, nem másra mutogatunk, hanem elgondolkozunk. Magunkról. Utána lehet szélesebb körben.

Az igazi férfi

Folyamatosan zajlik az „igazi férfi „ hajkurászása elnevezésű tömegsport.

Szinte nincs nap, hogy ne kerüljön elém poszt, fotó, amely erről szól.

Emellett ha megjelenik valamilyen férfiakkal kapcsolatos kiírás, tömegével jelennek meg a „nők” és verik az asztalt kommentek formájában, „hol vannak az igazi férfiak?” , „nincsenek igazi férfiak”, a férfiaknak hogyan kellene viselkedniük etc.

Mondják ezt tömegesen olyan „nők”, akik képtelenek Nőként viselkedni.

Lexikont meg lehetne tölteni annak boncolgatásával, miért olyanok a férfiak amilyenek (és persze miért olyanok a nők, amilyenek),ennek társadalmi, történelmi okairól.

Egy szegmenset ragadnék ki ebből, ami véleményem szerint jelentős ok a viselkedések megváltozására.

Ez pedig a csak az anyák által nevelt fiú/férfigeneráció. Az utóbbi évtizedekben rengeteg a válás, szinte mindig az anya neveli tovább a gyerekeket, sok esetben teljesen kizárva az apát,így a férfimintát is az életükből.

Sok esetben – azt gondolom – anyák a fiúgyerekekben egyfajta férfipótlékot is látnak. Nevelik olyanra, amit elvárásaik szerint nem kaptak meg a férfiaktól.

Az elvárásaink pedig nőiesek. Így evidens, hogy kinevelünk elnőiesedett férfigenerációkat.

Én személy szerint „igazi férfi” példákat szinte csak az idősebb férfigenerációban látok, nagy ritkán 1-1 üdítő fiatalabb kivétellel.

Mi nevelünk egy anyuka egyetlen fiacskája, sosem felnövő, sosem felelősséget vállaló, helyettük nőként mindent megoldó férfifélét.

Summa summarum: óriási a felelősségünk abban, milyen férfit faragunk a fiainkból. Nem háríthatjuk másra, a férfinemre, hisz egyedül, nőként, női gondolkodással, női elvárásoknak megfelelően neveltük.

Visszatérve az igazi férfi hajkurászására.

Tessék mondani, milyen igazi férfit akarunk, ha mi sem vagyunk igazi nők?

Mit kezdenénk vele?

Az igazi férfiak messzire kerülik a saját maguk által ma nőjének nevezett „nőket”.

Mi nem kérünk, hanem követelünk.

Nem adunk, hanem elvárunk.

Nem érdeklődünk, hanem megmásíthatatlanul kijelentünk.

Mi nem várunk, hanem hajkurásszuk, becserkésszük, megszerezzük a férfiakat.

Aztán ha nem tetszik, amit megszereztünk, kidobjuk.

Nem tudunk segítséget kérni tőlük.

Nem tudjuk értékelni az udvariasságot (szélsőséges esetben nekik is esünk, ha le akarnak segíteni a villamosról).

Nem tudjuk éreztetni, hogy szükségünk van rájuk (mi mindent megoldunk, elintézünk)

Nem figyelünk oda rájuk, csak a saját elvárásainkat rikácsoljuk.

Nem tudunk viselkedni, sok esetben – nyilvánosan- alázzuk meg őket.

Ne gondoljuk már azt, hogy egy kapcsolat abból áll, hogy kimossuk a zoknijukat, vagy főzünk – jó esetben- egy vasárnapi ebédet! Manapság minden férfi képes ezekre.

Ezt anyáiktól is megkapták. Nem pótanyára van szükségük. (de, tudom, hogy sokaknak igen, itt visszautalok az elsőbe kezdésre, konkrétan a saját felelősségünkre)

Tehát ha igazi férfit szeretnénk, annak nem az a módja, hogy habzó szájjal bíráljuk, alázzuk őket, hanem az, hogy megtanulunk Nőként viselkedni.

Nem mindenható, mindent megoldóként kell viselkednünk, hisz nem vagyunk azok.

Az udvariassági formákat tanuljuk meg, tanuljuk meg elfogadni!

Ha segítségre van szükségünk, tanuljunk meg kérni! Szépen, udvariasan.

Figyeljünk oda rájuk! Mit szeretnének, hogyan éreznék jól magukat és egyáltalán, mi a véleményük dolgokról.

Nem kell semmi kivitelezhetetlent tenni, egyszerűen arra gondolni, mi mitől és hogyan éreznénk jól magunkat egy kapcsolatban.

Ha valaki követelőzik, nem.

Ha nem figyel ránk , nem.

Ha nincs szüksége ránk- láthatóan- , nem.

Ha megaláznak, nem.

Lehetne sorolni.

A férfiak is így működnek.

Kezdetnek mondjuk, ha férfiakról szóló fotót, véleményt látunk,hagyjunk fel a degradáló kommenteléssel!

Első lépésnek megteszi. J

Cikket találtam, melyen érdemes elgondolkodni, sok igazság van benne.
Én magam is küzdöttem ezzel.
Valószínűleg már "erős egyéniségnek születtem". :)
Voltak belőle problémáim, én sem tudtam kezelni sokáig.
Aztán egyszer csak azt vettem észre, már nem izmozom.
Hogy miért?
Talán mert megtanultam kérni. Véleményt kikérni. Megfogadni. Férfivéleményt.
Mára abszolút nem jelent problémát a férfiakkal való együttműködés, a segítség kérése.
Bár autóval járok, én még életemben nem tankoltam. A kutas fiúk csinálják, én férfimunkának tartom.
Ha vásárolni megyek és nem érek el valamit a polcon, vagy tanácstalan vagyok valami műszaki dologban, gond nélkül leszólítok egy ott tartózkodó férfit, hogy segítsen. Szinte mindig úgy kezdem a mondókámat: de jó,hogy itt van, nekem ez kínai...vagy ..magasan van. :)
Az sem jelent problémát, ha bénázom a parkolásnál- a párhuzamos a gyenge pontom :) - , mondtam már férfinak, aki segíteni akart, hogy : ember, nem látja, hogy nő vagyok?"  jót nevettünk.
Summa summarum, én nem harcolok. A férfit férfinak tekintem, erősnek , problémamegoldónak, én meg nem vagyok mindenható és így sokkal könnyebb és vidámabb az élet.
Nem rossz , ha erősek vagyunk. Nagyon is hasznos. Csak ezt az erőt ne a férfi elleni harcra fordítsuk.Tanuljuk meg kezelni, élni vele és ne visszaélni! Megtanulható. :-)

Erős nő

Talán már írtam róla, de ezt sem lehet elégszer hangsúlyozni. :-)

Ismerősöm kérte, írjak néhány gondolatot a kommunikációról.
Sajnos jellemző - hölgyekre különösen- , hogy kommunikáció gyanánt nekiesünk a másiknak. :-)
A vita csak vitát szül, megoldást nemigen.
Néhány gondolat arról, mit tartok szerencsésebbnek és hatékonyabbnak.


Nem vagyok kommunikációs/ erőszakmentes kommunikációs szakember, csupán rengeteget olvastam – erről is- , illetve a saját tapasztalataim.
Én nem szeretem a (szó)csatákat. Azt vallom, mindent meg lehet oldani, beszélni, ha megtaláljuk rá a megfelelő módot.
A másik emberrel való ordítozás, padlóba döngölés, hibáztatás, szemrehányás nem megfelelő mód.
Ezekben a helyzetekben valaki vesztes fél marad, rossz érzésekkel, márpedig igazi megoldás csak akkor születik, ha egyik fél sem érzi magát vesztesnek és amennyire lehet, megelégedetten jön ki az adott szituációból.
Nem megtaposni kell a másikat, hanem közös nevezőre jutni.
A kommunikációban a legnagyobb hiba , hogy nem azt hangsúlyozzuk, mi mit szeretnénk, nekünk mi nem jó, mitől érezzük rosszul magunkat, hanem azt, hogy „Te vagy a hibás”, „ miattad van”. Ergo mutogatunk a másikra.
Gondoljuk végig, mi mit éreznénk a „hibás” oldalon?
Ugyanazt érzi a másik. Vagy megszégyenülést, vagy visszatámadási kényszert. Ebből pedig megoldás nem lesz. Csak rossz érzések.

Szerintem az a jó módszer, ha nem azt mondjuk: „ már megint nem figyelsz rám”( TE,TE,TE !!!!!), hanem azt: (Kérlek) figyelj rám!.
Nem azt: „ már megint nem jöttél időben haza” , hanem azt : „ aggódtam érted” , „szerettem volna veled lenni”.
Nem azt: „ már megint nem vitted le a szemetet”, hanem azt „ levinnéd a szemetet?”
Lehetne folytatni ezerféle példával a sort.
A hangsúly mindig azon kellene, hogy legyen, én mit szeretnék, bennem milyen érzéseket kelt.
Így nem toljuk a másikra a felelősséget, hogy miatta történnek, vagy nem történnek dolgok.

Másik „hiba” , bár ezzel összefügg, a kommunikációs szerepek.
Hajlamosak vagyunk vagy szülőként, vagy gyerekként viselkedni ezekben a csatározós szituációkban.
Ha a másikat felelősségre vonjuk, akkor mi vagyunk a szülői pozícióban, belőle pedig gyereket csinálunk.
Ha áldozatként tüntetjük fel magunkat, akkor pedig mi leszünk gyerekek, ő pedig felnőtt.
Próbáljunk meg egyenrangú, felnőtt felekként konfliktust kezelni!
Tényszerűen, a saját érzéseinkért felelősséget vállalva, nem a másikra áthárítva a felelősséget.

Amit szerintem jó még tenni: vonjuk be a másik felet a megoldásba! Ne mi akarjunk egyszemélyben kapcsolatot/problémát megoldani, ne is hárítsuk át a másikra a megoldást, hanem ketten vegyünk részt benne.
Szeretném, ha ez és ez történne, hogyan tudjuk megoldani?
Kérjük ki az ő véleményét, megoldási módszereit. Ne kizárólag a saját igényeinket vegyük figyelembe, hanem az övé is, mindkettőnkét.
Csak így tudunk közösen helyzetet kezelni. Mivel sem a párkapcsolat, sem a baráti kapcsolat nem egyszemélyes.

Örömmel látom, hogy sorban jelennek meg a cikkek, miszerint szükség van az apákra/férfiakra.

Ugyanakkor elkeserítőnek tartom, hogy egy természetes dolog mellett kampányolni kell.

Sokan szeretnék elbagatellizálni a férfi szerepét, férfi és apa voltát, pedig nélkülözhetetlenek az élet minden területén.

Az egyik nagyon fontos dolog, az apaminta. (Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy nem minden férfi tud jó mintát mutatni, ahogyan nem minden nő sem)

A házasság, a család intézménye válságban van. Rengeteg a "félcsalád" , ahol is a nő neveli életvitelszerűen a gyerekeket. De mire neveli?

Ahogyan írtam már róla, mi nők, nem fogunk tudni férfimintát prezentálni a gyerekeinknek.

A mi nevelésünk - nemünkből adódóan- más jellegű, mint egy férfinevelés.

Egyetlen példa:

Nemrég beszélgettem egy férfival, akinek fia van. Ő elmondta, annak idején a játszótéren nemhogy távol tartotta volna a fiát az eszközök használatától, hanem egyenesen felküldte mindenre. Természetesen figyelt rá.

Mi nők pedig leggyakrabban túlféltjük a gyerekeket. "Fel ne mássz...", "Jaj, leesel..." és hasonló kijelentésekkel, viselkedéssel. Azt gondolom, ezt muszáj lenne egyensúlyban tartani a férfi bátorságra, kezdeményezőképességére való nevelési módszereivel.

Ezt és minden mást.

Ehelyett mi egyedül neveljük a gyerekünket, sokszor beleszólást nem tűrően, sőt az apától elidegenítve, a női minták, érzésvilág, elvárások használatával. Akár egy fiúgyereket is természetesen.

Tessék mondani, hogyan lesz abból a fiúgyerekből férfi? Milyen "férfi" lesz belőle?

Félcsaládoknál a legnagyobb hiba az apától való távol tartás, elidegenítés.Egyrészt a nyakunkba vesszük a teljes felelősséget a gyereknevelés terén - feleslegesen, hisz sok-sok apa nagyon szívesen venne aktívan részt ebben- , másrészt mit tanítunk a gyerekeinknek ezzel, harmadrészt önző módon csak a saját -vélt-sérelmeinkre koncentrálva nem törődünk sem az apa, sem a gyerek érzéseivel, érdekeivel.

A gyerek- sokadszor írom le- nem bőrönd. Nem vagyontárgy, amit válás esetén felezni kell. A gyereknek semmi köze ahhoz, hogy a szülők között megromlott, vagy elhidegült a viszony.

Ha már így történt, a gyerek érdekeinek maximális figyelembevételével kell intézni a további életet. Minél kevesebb sérülést okozva.

Sajnos az ellenségeskedéshez a törvények is asszisztálnak. Nonszensznek gondolom és kimondottan gyermekellenesnek azt a gyakorlatot, ami folyik, azaz az apa megszabott időközönként jogosult csak arra, hogy a gyermekével legyen.

Látom, hallom az ismerősi körömben - az általam rémtörténetnek titulált- kapcsolattartásokat , hogy egy többnapos ünnepen pl. ide-oda rángatják a gyereket : "péntek este elviheted, de szombat délután 3-ra hozd haza, majd vasárnapdélután 5-kor odaadom hétfő délig".  Ez agyrém és számomra elfogadhatatlan.

Igenis a gyereknek mindkét szülőjére szüksége van. Pont. Igenis fontos az apával töltött idő. Pont. Igenis fontos, hogy ne érezze, oda-vissza van rángatva. Pont. Igenis fontos egy amennyire csak lehet, nyugodt légkör maga körül. Pont.

Aki ezt vitatja, tagadja, ez ellen tesz, a lehető legrosszabbat teszi a gyermekével.

Meglepő hírre bukkantam az imént. :-)

Gondolkoztam rajta, diszkriminatívnak minősítsem-e, lévén számtalan, férfiakra nézve hátrányos intézkedés született már és születik, de mivel alapjában véve azt az álláspontot képviselem, hogy egy nő fő feladata a család és a róluk való gondoskodás, a pozitív érzések felé billen a mérleg nyelve az intézkedés olvastán.

Irány a konyha