Visszatérő témám, mivel sajnos folyamatosan ebbe az elvárásba botlom. :-)
Úgy érzem, nem lehet eleget beszélni erről. Arról, hogy nem elvárunk, nem másra mutogatunk, hanem elgondolkozunk. Magunkról. Utána lehet szélesebb körben.
Az igazi férfi
Folyamatosan zajlik az „igazi férfi „ hajkurászása elnevezésű tömegsport.
Szinte nincs nap, hogy ne kerüljön elém poszt, fotó, amely erről szól.
Emellett ha megjelenik valamilyen férfiakkal kapcsolatos kiírás, tömegével jelennek meg a „nők” és verik az asztalt kommentek formájában, „hol vannak az igazi férfiak?” , „nincsenek igazi férfiak”, a férfiaknak hogyan kellene viselkedniük etc.
Mondják ezt tömegesen olyan „nők”, akik képtelenek Nőként viselkedni.
Lexikont meg lehetne tölteni annak boncolgatásával, miért olyanok a férfiak amilyenek (és persze miért olyanok a nők, amilyenek),ennek társadalmi, történelmi okairól.
Egy szegmenset ragadnék ki ebből, ami véleményem szerint jelentős ok a viselkedések megváltozására.
Ez pedig a csak az anyák által nevelt fiú/férfigeneráció. Az utóbbi évtizedekben rengeteg a válás, szinte mindig az anya neveli tovább a gyerekeket, sok esetben teljesen kizárva az apát,így a férfimintát is az életükből.
Sok esetben – azt gondolom – anyák a fiúgyerekekben egyfajta férfipótlékot is látnak. Nevelik olyanra, amit elvárásaik szerint nem kaptak meg a férfiaktól.
Az elvárásaink pedig nőiesek. Így evidens, hogy kinevelünk elnőiesedett férfigenerációkat.
Én személy szerint „igazi férfi” példákat szinte csak az idősebb férfigenerációban látok, nagy ritkán 1-1 üdítő fiatalabb kivétellel.
Mi nevelünk egy anyuka egyetlen fiacskája, sosem felnövő, sosem felelősséget vállaló, helyettük nőként mindent megoldó férfifélét.
Summa summarum: óriási a felelősségünk abban, milyen férfit faragunk a fiainkból. Nem háríthatjuk másra, a férfinemre, hisz egyedül, nőként, női gondolkodással, női elvárásoknak megfelelően neveltük.
Visszatérve az igazi férfi hajkurászására.
Tessék mondani, milyen igazi férfit akarunk, ha mi sem vagyunk igazi nők?
Mit kezdenénk vele?
Az igazi férfiak messzire kerülik a saját maguk által ma nőjének nevezett „nőket”.
Mi nem kérünk, hanem követelünk.
Nem adunk, hanem elvárunk.
Nem érdeklődünk, hanem megmásíthatatlanul kijelentünk.
Mi nem várunk, hanem hajkurásszuk, becserkésszük, megszerezzük a férfiakat.
Aztán ha nem tetszik, amit megszereztünk, kidobjuk.
Nem tudunk segítséget kérni tőlük.
Nem tudjuk értékelni az udvariasságot (szélsőséges esetben nekik is esünk, ha le akarnak segíteni a villamosról).
Nem tudjuk éreztetni, hogy szükségünk van rájuk (mi mindent megoldunk, elintézünk)
Nem figyelünk oda rájuk, csak a saját elvárásainkat rikácsoljuk.
Nem tudunk viselkedni, sok esetben – nyilvánosan- alázzuk meg őket.
Ne gondoljuk már azt, hogy egy kapcsolat abból áll, hogy kimossuk a zoknijukat, vagy főzünk – jó esetben- egy vasárnapi ebédet! Manapság minden férfi képes ezekre.
Ezt anyáiktól is megkapták. Nem pótanyára van szükségük. (de, tudom, hogy sokaknak igen, itt visszautalok az elsőbe kezdésre, konkrétan a saját felelősségünkre)
Tehát ha igazi férfit szeretnénk, annak nem az a módja, hogy habzó szájjal bíráljuk, alázzuk őket, hanem az, hogy megtanulunk Nőként viselkedni.
Nem mindenható, mindent megoldóként kell viselkednünk, hisz nem vagyunk azok.
Az udvariassági formákat tanuljuk meg, tanuljuk meg elfogadni!
Ha segítségre van szükségünk, tanuljunk meg kérni! Szépen, udvariasan.
Figyeljünk oda rájuk! Mit szeretnének, hogyan éreznék jól magukat és egyáltalán, mi a véleményük dolgokról.
Nem kell semmi kivitelezhetetlent tenni, egyszerűen arra gondolni, mi mitől és hogyan éreznénk jól magunkat egy kapcsolatban.
Ha valaki követelőzik, nem.
Ha nem figyel ránk , nem.
Ha nincs szüksége ránk- láthatóan- , nem.
Ha megaláznak, nem.
Lehetne sorolni.
A férfiak is így működnek.
Kezdetnek mondjuk, ha férfiakról szóló fotót, véleményt látunk,hagyjunk fel a degradáló kommenteléssel!
Első lépésnek megteszi. J